Postavljeni su:   

Godišnji plan rada škole: https://drive.google.com/file/d/0B-ORES_h_jX5MUpCe...

Godišnji izveštaj o radu škole: https://drive.google.com/open?id=0B-ORES_h_jX5Z0tE...

O nama

Pod nazivom Osnovna škola „Kizur Ištvan“ škola počinje sa radom 1. septembra 1959. godine, kada se i otvara Matična knjiga broj 1.

Škola je nastala izdvajanjem po osam odeljenja iz škola „Jovan Jovanović Zmaj“ i „Doža Đerđ“, u narodu poznatije kao Homok škola. Osam odeljenja i jedan deo škole funkcionisali su u zgradi pored jevrejske crkve (kasnije je taj objekat srušen), dok je drugi deo bio u susedstvu, na mestu gde se danas nalazi mesara (nekadašnja prodavnica „29. Novembra“). U početku su u toj školi radili nastavnici iz „Zmaja“ i iz škole „Doža Đerđ“, a prvi direktor je bio Imre Njilaš.

U leto 1961. godine završena je izgradnja školske zgrade na mestu gde se i danas nalazi, u ulici Ivana Zajca 9. Objekat je svečano otvoren i započeo sa radom iste jeseni. Direktor je bio Laslo Kolar, a školu je pohađalo oko 450 učenika.

Fiskulturna sala je dograđena deset godina kasnije, dok je školska zgrada dobila novo krilo 1990. godine, u kome se danas nalaze učionice za đake od prvog do četvrtog razreda, informatički kabinet, produženi boravak, te kancelarije direktora i stručne službe.

Škola „Kizur Ištvan“ aktivno se uključuje u organizaciju manifestacije „Noć istraživača“, te ostalih vannastavnih aktivnosti kao što su Čuvari prirode svakog meseca u Zoološkom vrtu na Paliću, Klub „Mesečina“ (druženje subotičkih osnovaca petkom uveče u školskoj zgradi, pod nadzorom odraslih), Klub kreativnih kizurovaca (svakog petka tačno u podne učesnici izrađuju razne suvenire sa logom škole), Škola plivanja (vikendom, besplatna za prvake)...

Osnovna škola „Kizur Ištvan“ danas ima 762 učenika, 82 zaposlenih, od toga 62 nastavnog osoblja. „Kizur“ je bio i ostao poznat po kvalitetnom nastavnom kadru i savremenom objektu sa prostranim dvorištem u centru grada.

Magunkról

Kizur István Általános Iskola néven ez a tanintézmény 1959. szeptember 1-jén kezdte meg munkáját, az I. számú Anyakönyvben ez a keltezés szerepel. Az iskola a Jovan Jovanović Zmaj iskolából és a Dózsa György iskolából (ismertebb nevén Homoki iskola) kivált nyolc-nyolc tagozatból jött létre. Nyolc tagozat az azóta már lebontott, Zsinagóga melletti épületben dolgozott, nyolc pedig ezzel szemben, a ma kisállatkereskedésnek otthont adó épületben. A munka kezdetekor az iskolában a Zmaj iskola és a Dózs György iskola pedagógusai dolgoztak, az igazgatói tisztet Nyilas Imre töltötte be.

1961 nyarán véget értek a mai, Ivan Zajc utcai épület építési munkálatai, úgyhogy szeptembertől itt folytatta működését az intézmény. Az igazgató ekkor már Kollár László volt, 450 diák járt ide. Az iskola tornaterme tíz évvel később készült el. Az iskola új szárnya, amelyben most az alsó tagozatok, az informatikaterem, a napközi és a szakszolgálat található, 1990-ben nyílt meg.

A Kizur István iskola immár hagyományosan társszervezője a Kutatók Éjszakája elnevezésű rendezvénynek. Otthont ad a Holdsugár klubnak, amelynek célja a szabadkai iskolások szabadideje értelmes eltöltésének megszervezése péntek esténként, felnőttek felügyelete mellett. Az iskolán kívüli tevékenységek sorába tartozik a Természetvédők állatkerti látogatása minden hónapban, a Kreatív Kizurosok szakköre, akik minden pénteken pontosan délben találkoznak, hogy az iskola jelképével ellátott emléktárgyakat készítsenek. A tanulók szervezetten járnak az úszóiskolába is, amely az elsősök számára hétvégén ingyenes. A Kizur István Általános Iskolának ma 762 tanulója van, 82 foglalkoztatottja, akik közül 62 személy tanügyi munkás.

A Kizur iskola mindig is minőséges tanítói-, tanári gárdájáról volt ismert, de a jól felszerelt iskolaépülete és a város szívében fekvő hatalmas iskolaudvara is idevonzza a diákokat.

Kontakt:

Adresa: Ivana Zajca 9.

24000 Subotica, Republika Srbija

Telefon: +381 (0)24/571-682

Fax: +381 (0)24/571-692

E-mai: ikizur@mts.rs

kizur.info@gmail.com


Ko je bio Kizur?

Ištvan Kizur je bio metalski radnik, vođa sindikalnog radničkog pokreta i revolucionar. Rođen je 6. januara 1904. godine u Belom Blatu, u Banatu, a živeo je u Elemiru, Subotici, Bečkereku i Beogradu. U Suboticu se doselio 1924. godine. Radio je u Radionici za popravku železničkih kola (današnja fabrika „Bratstvo“).

Više puta je bio hapšen zbog rada u radničkom sindikalnom pokretu, ali je pušten na slobodu nakon dugotrajnih ispitivanja i mučenja. Bio je vredan radnik, dobronameran, strpljiv i spreman svakom da pomogne.

Učestvovao je u borbama u toku Drugog svetskog rata, u okviru Moravskog odreda Trećeg šumadijskog bataljona Druge proleterske brigade. Poginuo je 1942. godine, u blizini sela Blagaj, na padinama Maglaja. Sahranjen je u Kupreskom partizanskom groblju kao nepoznati borac Druge proleterske brigade.

O Ištvanu Kizuru detaljno je pisao jedan od autora „Monografije“, Tibor Koloži, koji je i sam živeo u ulici Kizura Ištvana u Kertvarošu:

„... Bio je zdepast čovek, na čijoj je čitavoj figuri dominirala glava: čelo koje zrači karakterom, izrazite obrve, duge trepavice i vrlo sugestivne smeđe oči... Znameniti brkovi, jer kada je bio partizan, 1941. godine, ovaj muški ukras mu je dao i pseudonim u redovima onih koji su se borili za slobodu. Zvali su ga Brka... Svaki put kada bi započinjao govor, čitavo njegovo biće bilo je ispunjeno nekakvom vrlinom, glas mu je postajao silovit i činilo se kao da iz njega izbijaju plameni jezici. Njegov sugestivni pogled takođe je plamteo... Upravo je ta neimerna energija pomogla Kizuru da prebrodi i najveće teškoće, pa i one za čije savlađivanje nije imao dovoljno školske spreme“ – pisao je Koloži.

Po zanatu Ištvan Kizur je bio kovač, ali kada zbog progona policije nije dobio zaposlenje, naučio je šivenje i ručni rad u krojačnici svoje supruge Ete Hedrih, koja je inače bila vrlo aktivna u naprednom sindikalnom pokretu pre Drugog svetskog rata. Kažu da je Kizur ovaj posao radio toliko lepo da su mu pozavidele čak i najveštije krojačice. A to nije bilo lako. Kada je posle teškog čekića uzeo među svoje ogrubele prste sićušnu iglu za šivenje, koja se gotovo gubila među njima, niz lice su mu od velikog napora tekle krupne graške znoja. Naučio je takođe i da plete asure od kukuruzovine, da ne bi bio na teretu majci i sestrama kada su ga vlasti prinudile da se vrati u roditeljski dom.

Roditelji Ištvana Kizura živeli su početkom prošlog veka u Belom Blatu u Banatu. Beše to tek jedno seoce koje se nije moglo pronaći ni u voznom redu, jer nije imalo železnicu. Pa, ipak, autor monografije o Kizuru, Tibor Koloži, našao je ime tog sela u „Palas leksikonu“, objavljenom 1894. godine, ali je i tamo zabeleženo svega tri rečenice, u kojima se kaže da je Erzsébetlak (Belo Blato) veleopština u velikobečkerečkom srezu županije Torontal, sa 1.507 slovačkih, mađarskih, nemačkih i bugarskih stanovnika.

Nije bio prvorođeno dete u porodici, ali ni poslednje. Kada je on došao na svet, otac Marton i njegova supruga Ilona, rođena Juhas, imali su već dvoje dece: šest godina stariju Mariju i tri godine starijeg Martona. Red se, međutim, nije zaustavio sa Ištvanom. Tri godine za njim rođen je Mihalj, zatim Eržebet i na kraju Andraš, koji je kasnije kao šegrt dospeo u Suboticu i sa bratom Pištom, kako su Ištvana zvali, takođe bio uključen u radnički pokret.

U porodici Kizur deca, naravno, nisu predstavljala luksuz. Otac je bio sluga, prihvatao je gotovo sve poslove, najčešće za mršavu nadnicu. Vrlo brzo je „upregao“ u posao i svu svoju decu, a kako beše vrlo strog čovek od njih je tražio red, rad i disciplinu. Ljutio bi se otuda i onda kada bi primetio da mu sin Ištvan čita nekakve sveske, knjige, čak i dok čuva stado. Iako je Marton Kizur poznavao slova, nije ih poštovao – smatrao ih je luksuzom, čak i smetnjom u radu. Jer, ako pastir čita, krave će otići u zabran, a onda se mora isplatiti šteta. To je bio razlog što je grdio svog sina zbog čitanja i rugao mu se: „Ah, ti knjiški moljče!“. Za razliku od njega, koji je pomireno trpeo sudbinu sluge i nije mu padalo na pamet da se pobuni protiv nje, Ištvan Kizur imao je ogromnu želju da uradi nešto veliko u životu.

Ljubav prema knjigama i životu uopšte najbolje je razumela i podržavala njegova majka koja je uvek odvajala malo novca od svoje vrlo skromne ušteđevine da svom sinu gladnom slova podari knjige.

U potrazi za boljim životom, iz porodičnog doma se kao sedamnaestogodišnjak otisnuo u svet. Prva stanica mu je bila u obližnjem Bečkereku, gde je šegrtovao kod jednog kazandžije, kasnije već kao kalfa prešao u Moravicu, usput odslužio vojni rok i, naposletku, 1924. godine, stigao na sever Bačke.

Život dug 38 godina, koji je započet u Belom Blatu i 1942. okončan na padini Maglaja, svoj vrhunac doživeo je upravo ovde, u Subotici.

Kako je zapravo započeo u ovoj sredini revolucionarni put Ištvana Kizura?

Kao člana radničkog pokreta Nezavisnih sindikata, u partijski rad ga je uključio Đuro Pucar, tada već veteran u radničkom pokretu, sa kojim je čak i delio podstanarsku sobu u jednom malom stanu u okolini „Gubođara“ (narodski naziv za prostor na kome se nalazio stari „Željezničar“). Istina, njihov život se mnogo više odvijao na radnom mestu, u Radionici za popravku železničkih kola (danas „Bratstvo“), a kasnije u Radničkom domu u Tolstojevoj ulici.

Kada se mladi kovač upoznao sa sindikalnim radom, pun oduševljenja uključio se u legalnu aktivnost koja se razvijala na širokom frontu: odlazio je na predavanje i slušajući predavače oblikovao je svoj pogled na svet, učestvovao je u radničkom horu, uključio se u rad amatera, sarađivao u Udruženju prijatelja prirode, u obdaništu radničke dece, a isto tako, kretao se i među omladinom.

Na slobodi ili u ropstvu (a spoznao je i život iza rešetaka), u ratu ili miru, Ištvan Kizur ostao je dosledan sebi i svojim principima, večito na strani pravde radnih i vrednih ljudi, običnog čoveka i svoga naroda. Samo u periodu između dva svetska rata u subotičkoj industriji i zanatstvu izvedeno je oko stotinu štrajkova i vođeno na desetine pokreta za veće nadnice protiv samovolje vlasnika i za odbranu sindikalne organizacije, u kojima je Kizur bio na čelu kolone.

Sudbina je htela da jedan od prvih boraca Druge proleterske brigade kao politički komesar Trećeg odreda Trećeg šumadijskog bataljonada preživi kupreski pakao, ali je „pao“ iznad seoceta Blagaj – smrt ga je sustigla 15. avgusta 1942. prilikom povlačenja na padinama Maglaja.

Ki volt Kizur István?

Kizur István fémmunkás, munkásmozgalmi aktivista és forradalmár volt. A bánáti Erzsébetlakon született 1904. január 6-án egy földhöz ragadt, írástudatlan zsellércsaládban. Apja kommenciós cseléd volt, ő maga is tizenhét éves koráig cselédeskedett, majd Eleméren, Szabadkán, Nagybecskereken és Belgrádban is élt egy ideig. Szabadkára 1924-ben költözött, a mai Bratstvo vagongyár elődjének számító vasúti kocsijavító műhelyben kapott állást.

Részt vett a bérharcokban, sztrájkokat vezetett. Munkássága nem kerülte el a rendőrség figyelmét, többször letartóztatták, bíróság elé állították, de semmit sem tudtak rábizonyítani, így aztán minden alkalommal felmentették. Társai szorgalmas, jóindulatú, segítőkész embernek és munkásnak tartották.

Harcolt a II. világháború csatáiban, a halálos golyó Kizur Istvánt, a II. Proletárbrigád 3. századának harcosaként érte Maglaj közelében, a boszniai városkával azonos nevű hegy meredek oldalán 1942-ben. A II. Proletárbrigád ismeretlen harcosaként a kupresi közös partizánsírban nyugszik.

Kolozsi Tibor így ír Kizur Istvánról: “…Zömök ember volt, egész alakján a feje volt a legmeghatározóbb: jellegzetes homloka, erőteljes szemöldöke, szuggesztív, barna szemeit árnyékoló hosszú szempillái…Bajszáról vált közismertté, mert 1941-ben a szabadságért küzdő partizántársai ennek a férfiúi dísznek köszönhetően adták becenevét: a Brkót. Minden olyan alkalommal mikor beszédbe fogott, egész lénye átszellemült, hangja erőre kapott, mintha lángnyelvek törnének fel belőle. Átható tekintete szinte égetett…talán pont ez a kimeríthetetlen energia segített Kizurnak abban, hogy a legnagyobb nehézségeken is túltegye magát…”- írja Kolozsi.

Kizur foglalkozása kovács volt ugyan, de a többszöri letartóztatások miatt elvesztette munkahelyét, és felesége, a II. világháborút megelőző időszakban a munkásmoszgalomban szintén jelentős szerepet betöltő Hedrich Eta varrodájában segédkezett. Azt mesélték, Kizur olyan körültekintően varrogatott, hogy még a legügyesebb varrónők is irigyelték ügyességét. Pedig nem volt könnyű dolga, mivel a nehéz kalapácstól eldurvult ujjai közt szinte eltűnt az apró varrótű, így a nagy igyekezettől minden alkalommal verejték gyöngyözött homlokán. Mikor a hatóságok arra kötelezték, hogy visszatérjen a szülői házba – hogy ne legyen terhére anyjának és nővéreinek – még kukoricacsuhé-szőnyegeket is készített.

Kizur István szülei a bánáti Erzsébetlakon éltek a múlt század elején. Annak ellenére, hogy ez egy olyan apró falucska, hogy még a vasúti menetrendben sem szerepel – mivel nincs is vasútállomása – a Kizur életútját kutató Kolozsi Tibor a következőkre bukkant az 1894-ben kiadott Pallas Nagylexikonban: Erzsébetlak Torontál vármegye nagybecskereki körzetének nagyobb községe, lélekszáma 1507 fő, ahol a lakosságot túlnyomórészt szlovákok, magyarok, németek és bolgárok alkotják.

Kizur nem elsőszülöttként jött a világra, de nem is az utolsó gyerek volt a Kizur családban. Édesapja, Márton és édesanyja, leánykori nevén Juhász Ilona már két gyereket nevelt: az Istvántól hat évvel idősebb Máriát és a három évvel idősebb Mártont. István után három évvel megszületett Mihály, majd Erzsébet, és legvégül András, aki később szintén Szabadkára került, és aki Pistával – ahogy Istvánt otthon szólították – ugyancsak bekapcsolódott a munkásmozgalomba.

A Kizur családban a sok gyermek nem a fényűzés jele volt. Az apa cselédként aprópénzért is minden munkát felvállalt. Nagyon hamar munkára fogta gyerekeit is, akiktől a tőle megszokott szigorral rendet, fegyelmet és kitartást követelt. Ezért sem nézte jó szemmel, amikor észrevette, hogy fia, István valamilyen füzeteket, könyveket lapozgat még legeltetés közben is. Kizur Márton ismerte ugyan a betűket, de nem tartotta őket valami sokra, fényűzésnek, időpocsékolásnak tekintette a velük való bίbelődést. Mert ameddig a csordás olvasgat, a tehenek a tilosban kóborolnak, a kárt meg meg kell térίteni. Az ilyen gondolkodása volt az oka annak is, hogy fiát gyakran pirongatta, sőt csúfolódva könyvmolynak nevezte. Mίg apja beletörődött sanyarú sorsába, Kizur István úgy érezte, tennie kell valamit életminősége javulásának érdekében.

István könyvek iránti vonzalmát legjobban édesanyja értette meg, és támogatta is oly módon, hogy kevéske pénzecskéjéből gyakran félretett annyit, hogy fiát egy-egy könyvvel meglepje. A jobb élet reményében már tizenhét eves korában elhagyta a szülői házat, és beállt inasnak egy becskereki kazánkovácsnál. Innen továbbállva már segédként dolgozott Moravicán, majd katonai szolgálata letöltése után 1924-ben megérkezett Észak-Bácskába. Az Erzsébetlakon megkezdett, majd a Maglaj lankáin végetért rövid, 38 évig tartó életének legtartalmasabb időszaka éppen Szabadkához köthető. Mi befolyásolta ebben a közegben Kizur István forradalmi munkásságát?

A szabadkai vasúti kocsijavító műhelyben kapott állást, itt ismerkedett meg Đuro Pucarral, a jugoszláv munkásmozgalom egyik vezetőjével, aki felkarolta a fiatalembert, megosztotta vele hónapos szobáját. A találkozás döntő módon meghatározta Kizur István további életútját. 1925 és 1928 között tagja lett az illegális Kommunista Pártnak, a harmincas évek elején pedig a helyi pártbizottságnak. Részt vett a bérharcokban, sztrájkokat vezetett. De ott volt mindenütt másutt is, ahol lehetőség kínálkozott az illegális párt politikai befolyásának növelésére.

Kizur István közéleti tevékenysége a Népfront korszakában bontakozott ki. Ennek az időszaknak egyik legnagyobb eredménye a Népszava című újság beindítása, a terjesztésére megalakított mintegy negyven vidéki sajtóbizottság szervezeti egybefogása. Kizur István érdeme, hogy a Népszava szinte hivatalosan is az illegális párt magyar szócsöve lett. Az 1937. évi nagy vajdasági lebukás elérte Kizur Istvánt is. Az Államvédelmi Bíróság három évre ítélte, amit a mitrovicai börtönben töltött le. Itt kijárta a „vörös egyetemet”, Moša Pijade és Otokar Keršovani előadásait hallgatta. Hiányos nyelvtudása és előképzettsége miatt neki többet kellett tanulnia, mint másoknak, s ezt ő meg is tette. Kiszabadulása után bánáti szülőfalujába toloncolták, de csakhamar Belgrádba költözött, ahol a szerbiai pártszervezet instruktora lett. A háború kitörésekor, 1941-ben, a Morava mentére irányították: a jagodinai kerületi pártbizottság tagjaként szervezte a népfelkelést. 1941–42 telén, több szerbiai partizánosztaggal, Boszniába vonult, s ettől kezdve nem tette le a fegyvert, politikai biztosként vett részt a harcokban egészen haláláig.